Alsó–Berettyó melléki Vidékfejlesztési és Tájgazdálkodási Kft

  Tájgazdálkodás

  Az élővilágban alapvető biológiai törvényszerűség, hogy minden egyes élőlény nélkülözhetetlen tulajdonsága a folytonosan alakuló, változó környezethez való alkalmazkodás, ezáltal a szelekciós hatások kikerülése. Egy-egy faj fennmaradási stratégiája az alkalmazkodási képességének függvénye.
Az evolúció, amely gyakorlatilag nem más, mint a folytonos környezeti változásra adott válasza az élővilágnak, az alkalmazkodási formák sokszínű változatosságát alakította ki.
 A fennmaradás tehát az alkalmazkodási képesség feltétele a földi ökoszisztémában. A biológiai törvényszerűségek azonban az ember számára is alapvető törvénynek kell, hogy legyenek, hiszen szocializációjával ha ki is kerülhet szelekciós hatásokat, de a földi lét szempontjából másokat nem tud (ld. bolygónk eltartó képessége) a rendszer összetettsége és egymásrautaltsága miatt. A tájgazdálkodás lényege tehát a helyi adottságokhoz történő alkalmazkodás, az adott környezettel, természeti adottságokkal való együttműködés.
 Arra használni vidékünket, amire leginkább alkalmas, amire leginkább lehetőséget biztosítanak környezeti viszonyai, csapadék mennyisége, napsütés órák száma, talaj adottságai. Ezt Ángyán József egyetemi tanár, a Szent István Egyetem Tájgazdálkodási Intézetének munkatársa munkatársaival így fogalmazta meg: „Az értékfenntartó gazdálkodásnak tehát egyik legfontosabb alapeleme a tájhoz, a környezetéhez illeszkedő funkció, ágazati rendszer és intenzitási fok megtalálása, vagyis olyan földhasználati rendszer kialakítása, amely magából a környezetből, annak adottságaiból és korlátaiból fakad, ahhoz a lehető legjobban illeszkedik.”